Bunkó Britt Blogja

Mivel előző posztom jelentős része elszállt - hogy ez hogyan lehetséges a fél percenkénti automatikus mentés mellett komoly rejtély számomra - ezért a pontokba szedett mondókám mellett kicsit prózaibban is igyekszem bemutatni az itt eltöltött néhány hetet.

Szóval megérkezett az augusztusi csapat. Jóval nagyobb létszámban vagyunk, mint júliusban. Van itt 4 olasz, 2 német, 1-1 bolgár, orosz, tajvani, egyiptomi, lett, horvát és rajtunk kívül még 4 magyar hallgató. Teljesen más csapat, mint a júliusi. Más emberek, más igények. A lengyel hallgatók igyekeznek érdekes programokat szervzeni nekünk.

Szombaton egy lightos városnézés után lightos sörözés következett a belvárosban. Azért volt vagy 2 óra, mire ágyba kerültünk, de kellemesen zajlott a nap. Egy Tomek nevű srác most a főkolompos, és nekem tetszik ahogy szervezi a dolgokat. Elég erélyes, de nyilván végül közös döntések születnek ,hogy hova menjünk, mit csináljunk. És gyakorlatias - ami a legtöbb hasonló szervezőre (pláne a lányokra...) nem mindig jellemző. És ez nem csak itt, hanem pölö az otthoni viszonyokra is jellemző... Azt nagyon nem szeretem, ha nekem kell bizonyos helyi specifikumokra felhívni az itteniek figyelmét (pölö milyen esetekben lehet kedvezményt kicsikarni a vonaton és társaik). Hiszen pont ezek az apróságok azok, ami miatt "tartjuk" a Contact Person-öket. Mert sörözni magyarul (angolul, németül, ha kell, talán még lengyelül) is nagyon jól tudok bármelyik kocsmában, de vonatjegyet kérni egy kimondhatatlan nevű helyre (pl: Swinoujscie) már nehezebb... Ez már csak ilyen. De annak örülök, hogy a többieken is látszik a lelkesedés, meg a felelősségérzet.

Származási hely: Szczecin

Vasárnap elmentünk egy étterembe lengyel kajákat enni. Nagyon jó hely volt, nagyon finomat ettünk, és elfogadható ára is volt. Ettünk húst, halat, na meg pirogot is! Jó volt, és kicsit összerázta a társaságot is. Utána kimentünk sétálni a tóhoz, ahol a júliusiakkal nyársaltunk. Sétáltunk egy hatalmasat a tó körül. Nagyon jól esett az ebéd után.

Származási hely: Szczecin

Hétfőn a kórház után semmi érdekeset nem csináltunk. Leszámítva azt, hogy nem kaptuk meg a heti zsebpénzünket sem (ezt ma megkaptuk). Ja, meg elmentünk moziba. A világ legrégebbi mai napig folyamatosan működő mozijába. A Youth Without Youth című filmet néztük meg. Érdekes film volt... Pláne amikor szanszkritül beszéltek lengyel felirattal :). Az angyon komoly volt. És tök jó volt a moziterem, asztalok voltak bent, lehetett sörözni is közben (régi Klinika Mozi feeling). Csak a mozigép hihetetlen hangos volt. Persze én ültem hozzá legközelebb. Majd azért megnézem magyarul is.

Utána palacsintapartyt tartottunk a konyhában. Nagyon jól sikerült, mindenki kiszállingózott a szobájából és mindenkinek ízlett. Összedobtuk, amink volt. És a két SOTÉ-s srác egészen belejött a végére.

Kedden biliárdozni és csócsózni mentünk. A legnagyobb élmény talán mégis az volt, hogy végre megkóstoltam a lengyelek fő specialitását, a málnaszörpös Zywiecet. Mert lehet ezt persze más sörrel is inni, de mégiscsak Zywieccel az autentikus!

A biliárd irtó szarul ment. Aki látott már biliárdozni, az tudja, hogy amikor megy, az akkor is borzalmas. Na, ez a szereplésem minden korábbit alulmúlt... A csocsóban viszont felejthetetlen meccset vívtunk egy olasz sráccal a két másik magyar ellen. végül eggyel nyertünk, de nagyon nagy meccs volt! Este még csináltunk egy jó bizniszt egy kebabosnak - kedd este tízkor ritkán ad el 20 kebabot 20 perc alatt...

Származási hely: Szczecin

Szerdán welcome partyt "rendeztek" fejenként 20 zlotyiért valami dizsiben. Hát ezt kihagytuk...Valamint előtte meglátogattuk Szczecin legnagyobb óvóhelyét. Ez viszont nagyon érdekes volt. Kicsit olyan volt, mint a Sziklakórház, csak kórházi berendezés nélkül. Hatalamas föld alatti alagútrendszer, a vasútállomás mellett. 1941-ben a németek építettek ki Szczecinben egy hatalmas, több mint 100 000 ember befogadására alkalmas óvóhely rendszert a picékben - ennek volt része ez is, a legnyagyobb. Egymás fölött több szintben voltak az alagutak, egyszerre több ezer emeber zsúfolódott be ide légiriadó idejére. Abból pedig volt bőven... Szczecint (vagy inkább Stettint) előszeretettel bombázták a szövetséges gépek, munkájukat minősíti, hogy a város 70%-át porig rombolták. Érdekességképp megemlítendő, hogy a belvárosban a Tengerészeti Akadémia környékét teljesen épen hagyták - Stettin elfoglalása esetén itt kívánták berendezni az adminisztrációjukat. Ezt viszont egyáltalán nem volt egyszerű kivitelezni...

Származási hely: Szczecin

Jól jellemzi Szczecint, hogy a II. Világháborúban megrongálódott Szent Jakab templom felújítási munkálatai most érkeznek végső stádiumba. És nem ez az egyetlen ilyen épület Szczecinben, de kétség kívül igyekeznek szépen rendbe rakni az óvárost. Ha kész lesz, szép lesz!

Nos, gyakorlatilag végéhez ért szczecini cseregyakorlatunk - bár még két éjszakát itt töltünk, valamint egyet vonaton. Ahogyan az lenni szokott az ilyen gyakorlatokkal, kicsit felemásra sikeredett... Nyilván ez elsőroban rajtunk is múlott, mindenesetre vegyes érzésekkel hagyjuk majd itt ezt a várost, ezt az országot. Jó lesz hazamenni, na.

Hogy mik ezek a vegyes érzések (érzelemek) és miért alakultak ki? Erre lehet számtalan választ adni!

1. a lengyel nyelv ismeretének meglehetősen hiányos volta. Gyakorlatilag csak köszönni és megköszönni tudunk lengyelül. Ilyen nyelvtudással nyilván nehéz boldogulni a kórházban és a mindennapokban is. A kórházban azért általában segítségünkre vannak az orvosok - ki többet, ki kevesebbet segít. A mindennapokban pedig a lengyel hallgatók. Ők tényleg rengeteget segítenek, szerveznek. Ilyen téren teljesen más, mint Rigában. Azt azért nem jelenteném ki egyértelműen, hogy jobb - mert így utólag annak az volt a szépsége, hogy mindent magunknak csináltunk, szerveztünk, és talán sokkal inkább magunkénak éreztük. Mindenesetre nagyon igyekeznek, és van pár hallgató, aki tényleg nagyon odaadó és profi módon teszi a dolgát.
2. a kórházi hozzálásunk. Hiperaktívnak azért nem nevezném magamat... De nyilván, ha nem látom értelmét, hogy ott dekkoljak naphosszat, akkor lelépek a kórházból. Ha nincs érdekes műtét, nincs aki magyarázzon, a szárnyai alá vegyen - az egyetlen ilyen Lukasz -, akkor nem szaggatom magam. Inkább mászkálok a városban, vagy csak visszajövök a koliba. Remélem azért a certificate-t aláírják...
3. permanens pénzihány. Napjaink folyamatos számolgatásból állnak. Az e heti 100 zlotyikhoz is egy komolyabb könyörgés után sikerült hozzájutnunk végre. Akárhogy is, nem vet fel minket a pénz. A heti 100 zloty jól jött nagyon. Nélkülöznünk persze nem kellett, de szerintem sikerült pár kilót leadnom :). Csak minden egyes vásárláskor felmerült a kérdés, hogy mi az amit megengedhetünk magunknak. Nyilván, mikor a magyar estet rendeztük igyekeztünk megfelelő mennyiség és minőségű dolgokat venni. Valamint magunk számára se teszkógazdaságos termékeket veszünk azért. Nyilván ebből származott pár vitánk Ágival. Valahol meg kell húzni a határt - és a nadrágszíjat...
   Igyekszünk pár szuvenírt is beszerezni, meg én szoros barátságot kívánok kötni a lengyel sörökkel... :)
   Olykor kicsit csórónak érzem magam - nem mintha zavarna. Krakkóban éreztem azt, hogy mindenki, még a lengyel hallgatók is bevásároltak a shopping centerben - ahol mi a wc-ben töltöttük a legtöbb időt, ja meg volt egy frankó kis angol könyvesbolt is -, ahol képesek voltak egy teljes napot eltölteni. Mi inkább ez idő alatt sétáltunk az óvárosban és pirogot ettünk. Az ilyesmikre nem sajnálom a pénzt. De hogy vegyek egy vacak pólót 2-3-4-... ezer forint értékben... Hát kösz, nem. Ráadásul a nemzetközi bolthálózatok (pölö New Yorker) céduláin szerepel az ár forintban is, ami kedvezőbb, mint a zlotyi átszámítva. Szóval még meg se érné!
4. bizonytalanság a hazautat illetően. Ezt nagyon nehezen tudtuk csak eldönteni. Nyilván az lett volna a legjobb, ha erre a hétvégére szerveznek nekünk egy komplett Varsó-Krakkó kiruccanást, de ezen már túl vagyunk. Mármint Krakkón. Varsót valahogy be akartuk szuszakolni, de egyszerűen nem megy - legalábbis a józan ész szabályai szerint. Szombaton Poznanba megyünk a csoporttal - illetve csak egy részével. Onnan szombat éjjel Krakkóba - reggel fél nyolcra érkezünk. Remélem akad majd hely számunkra és a bőröndjeink számára a vonaton. Vasárnap délután pedig az Orangeways buszjáratával Budapestre indulunk. Remélem nem lesz semmi gond, és simán megy majd a buszozás. Először a vonatban gondolkodtunk, de ez kábé fel annyiba kerül. Remélem nem lesz gond. És itt egy esély arra, hogy végre megnézzük a Czartorisky (vagy hogyírják) Múzeumot a Hermelines hölggyel. Esetelg még a gyógyszerészeti múzeumra is marad idő.
5. az idő. Az idő mindig kevés. S néha mégis szörnyen lassan múlik. Nehéz kontrollálni. Pláne, ha másokhoz is alkalmazkodni kell. Márpedig kell. Mindig.
   És néha csak elfolyik. Pláne ha elszáll egy oldalnyi szöveg, amit írtam... És ez roppant bosszantó tud lenni. Szóval néha nehéz az idővel bánni.
   A másik, hogy mi a júliusi és az augusztusi csoporthoz is tartoztunk. Tehát nem tartoztunk sehová sem... Először úgy gondoltam, hogy a júliusi csoporttal lesz nehezebb dolgunk, hiszen egy kialakult társaságba nehéz bekerülni. Nem volt nehéz, egyáltalán. Sokkal több erőfeszítés kell egy csoport kialakításához. Ez történik épp most, augusztusban. Mi csak a kezdeti lépéseknél vagyunk itt, a végkifejletet nem láthatjuk. Ezt most így sikerült összehozni.
   És az idő minidg magával hordoz egy másik problémát is...
6. a hely. A koli önmagában nem rossz. Kívülről szépen fel van újítva, belülről meg elmegy. Persze a mocsokért elsősorban a lakók a felelősek. Meg azok, akik értelmetlenül terveztek ezt-azt... Na jó, gyakrabban is takaríthatnának, de elviselhető. Semmi gond nem volt a hellyel, amíg a júliusi csoport volt itt. Egy folyosón voltunk, bár a konyha egy szinttel feljebb van, ami érzésem szerint kihatással volt a társadalmi életre is - de azt úgyis a koli melletti padon intéztük többnyire.
   Ám az augusztusi csoport - vélhetően a koliban zajló karbantartási munkálatok miatt - a szomszédos épületben kapott helyet. Csak 20 méterre van, de mi itt vagyunk, ők meg ott. Persze átmehetünk bármikor, de ahhoz például fel kell állni a géptől... Felajánlották, hogy költözzünk át, de nem láttuk értelmét erre a pár napra összecuccolni, hogy egy kisebb és hűtő nélküli szobába menjünk. Mardtunk. Lehet hiba volt. Lehet annyira nem. Túl vagyunk rajta. Azt kell mondjam elkényelmesedtünk.

Az elmúlt hét végét Gdanskban, illetve a "hármas városban" (Gdansk, Gdynia, Sopot) töltöttük. Az utazást Pawel és Izabela szervezte (emlékeztetőül: ők jöttek ki elénk az állomásra, illetve ők itt laktak velünk a koliban - azóta már Spanyolországban töltik cseregyakorlatukat). Péntek kora reggel útra is keltünk, így dél körül már meg is érkeztünk Gdanskba.

A szállásunk természetesen perfekt volt... Itt is masszívan beindult a kolifelújítási program, Gdanskot is elérte, így gyakorlatilag egy teljesen új koliban laktunk (bár kívülről a vakolási munkálatok még épp zajlottak. Szczecini kolink kívülről vadi újnak néz ki, belülről már ez nem mondható el...). Szóval a szállás nagyon jó volt, és nem is volt túl messze a központtól. Egész nap mászkáltunk a városban, egy idő után le is koptattuk a többieket (shopping center mánia és hasonló konzumidiotista tünetek elkerülése végett). Így szerintem jóval többet láttunk a városból! Az óváros gyönyörű, és szépen rendbe is van rakva. A házak csakis Gdanskra jellegzetesek. Ahogy az útikönyvünk is írta: a gdanskiakra különlegesen jellemző volt, hogy a gazdagság mellé jó ízlés is párosult. És tényleg. Ezt a várost látni kell!

Kimentünk a hajógyárhoz is, ahhoz a történelmi helyszínre, ahol először 1970-ben, majd aztán 1980-tól kezdve folyamatosan lebontották a kommunizmust Lengyelországban, és egész Ká-Európában. Vasárnap reggel meg is látogattuk a "Szabadság útja" nevű múzeumot, ami részletesen bemutatja a kommunista hétköznapokat és változás menetét. Ez alatt az utazás alatt nagy dózisban szívjuk magunkba az utóbbi 50 év történéseit. Volt itt üzlet üres polcokkal, lerobbant telefonfülke, nyilvános wc, börtöncella, a Szolidaritás központja, szamizdat-nyomda, meg kisfilm a '89-es változásokról, illetve számítógépen megnézhettük a lengyel történelem fontosabb dátumainak történéseit (1956, 1968, 1970, 1976, 1980, 1989) is. Szóval ez roppan érdekes kiállítás volt, nem volt túl nagy (6 vagy 7 terem), de sikerült eltölteni bent vagy 2,5 órát.

De térjünk vissza péntekre! Sétáltunk a folyóparton, a főutcán, megnéztük a Mária-templomot. Ez a templom - az útikönyv szerint - a világ 6. legnagyobb temploma, és a világ legnagyobb téglatemplomának építették - 150 évig. Hogy ez az információ mennyire helytálló, nem tudom. De tényleg hatalmas, a téglagótika ékes képviselője. Este orgonakoncertet tartottak bent, ezt nyilván nem hagyhattuk ki! Mindenesetre nagyott nézett a pénztáros néni, hogy diákjegyet kértünk. Először nem teljesen értettem meglepődöttségének okát. Belépve kiderült, hogy a német nyugdíjas fogalma Danzigban sem ismeretlen fogalom. Mindenesetre a koncert érdekes volt, nem is volt drága, és felejthetetlen élmény marad!

Szombaton Sopotba hajóztunk ki. Ez is hatalmas élmény volt. Pawelék nagyon jól megszervezték, Izabela már korán reggel kiment a kikötőbe megvenni a jegyet és lefoglalni a helyeket. A kikötőben, illetve a hajógyáron át hajóztunk ki a nyílt tengerre (a Gdanski-öbölbe). Itt csak úgy dobálták a hullámok a kis hajónkat! A strand nagyon szép volt, bár egy kis lehúzás hangulatot éreztem a dologban (a mólóra "belépőt" kellett fizetni, nem volt egyetlen öltözőkabin sem, pedig jó nagy környéket bejártunk!, a wc drága volt...). Összességében azért jól éreztük magunkat, és nagyon jó kis hullámok voltak a tengerben, ami kábé 20 fokos lehetett. Nem volt épp meleg, inkább frissítő! A nap viszont nagyon erősen tűzött és az idő nagyon jó volt! Le is égtünk kicsit...

Este a többiek visszamentek bulizni Sopotba, nekünk nem sok erőnk és kedvünk volt hozzá, inkább eltettük magunkat másnapra!

Vasárnap a délelőttöt a fent említett múzeumban töltöttük, a nap hátralevő részét pedig az épp megkezdődött Dominikánus-vásárban. Ez egy több héten át tartó hatalmas piac Gdnask belvárosában. Lehet itt mindent kapni. Nagyon érdekes volt. Kábé mint a mi nagyvásárunk (hasonló alapokon is nyugszik), csak egy kicsit szebb környezetben. Vettünk is Áginak egy sálat, mert elhegyta, meg nekem egy baseball-sapkát - jól jön ebben a kánikulában. Ittunk frissen csapolt kvaszt, zsíros kenyeret kovászos uborkával, szóval a vásári hangulat megvolt!

Este 10-re értünk vissza Szczecinbe. Nagyon kellemes élmény volt. Összességében Gdansk számomra különlegesebb volt, mint Krakkó. Szóval ide mindenképp érdemes elmenni!

Gdanskban készült fényképeink itt: http://picasaweb.google.com/lanczilevente/Gdansk

Szczecinbe érkezésünk egyben azt is jelentette, hogy végre megkezdhettük kórházi gyakorlatunkat is. Ági a koli szomszédságában lévő kórház urológiáján végzi gyakorlatát, míg én a körülbelül fél óra buszozás+gyaloglás távolságra lévő másik kórház idegsebészetén. A kisebb-nagyobb kezdeti nehézségek, a beilleszkedési problémák és a lengyel nyelv ismeretének teljes hiánya mellett szerintem egész jól elboldogulunk.

Szerencsére ezek műtétes szakmák, minek köszönhetően részt vehetünk a beavatkozásokon, és nem szükséges a betegeket nekünk kikérdezni - ezt úgyse tudnánk... Ellenben a nyári szabadságolás során még jól is jön néhány segítő kéz a műtőben! A doktorok általában egész jól beszélnek angolul. Épp tegnap ecseteltem Áginak, hogy a mi osztályunkon jellemzően az az egy orvos nem beszél idegen nyelvet, aki életkoránál, illetve tudományos pályájánál fogva nem volt rákényszerülve. Értsd kábé 50 éves és nem is professzor. A középgeneráció tagjai, a 35-45 év körüli dokik (kettő van belőlük az osztályon) már a tengeren túlon tanulták a szakmát - vagy legalábbis egy részét, kiválóan beszélnek angolul és PhD-juk is van. Ők viszik igazából a legtöbb műtétet. A professzor természetesen jól beszél angolul (kicist magyarul is), meg hát nem véletlenül ő a főnök. Neki a jobbkeze egy szintén 50-es doki, ő úgy egyébként a mindenes, és ő viszi a legtöbb spéci operációt is, ő a tanulmányi felelős is. És van a legfiatalabb orvos, Lukasz, ő épp szakvizsga előtt áll. Németül perfekt, angolul kicsit gyengébb (a némethez képest... szóval abból is perfekt!). Elmondása szerint heti 100 órát tölt az osztályon, ami meglehetősen sok, de abszolút hihetőnek tűnik. Heti két ügyelet (az ügyeleti rendszer olyan mint nálunk: hivatalosan az ügyelet utáni nap szabad, de azért még ezt-azt elvégez ilyenkor is az ember, és már lehet délben haza is megy...) + a többi napon kábé 10 óra bentléttel ez nagyjából teljesíthető is. Ő foglalkozik legtöbbet velem, és bizton állíthatom, meglátszik a heti 100 óra... Meglehetősen stabil és biztos tudással rendelkezik. És ki is fejtette, hogy szereti ezt csinálni, és bent kell lenni, hogy megtanulja a szakmát. Ezt nem lehet könyvből. Élő, hús-vér esetek nincsenek a tankönyvekben...

Szóval úgy gondolom, jó helyre kerültem. Bár néha elfogott az az érzés, hogy senki sem foglalkozik velem - és valóban, itt is meglehetősen elfoglaltak az orvosok. Azonban amikor kicsit is érdeklődő voltam, mindig készséggel rendelkezésre álltak. És nem csak műtéteken veszek részt, hanem votlam már angiogáráfián és CT-n is (na persze nem engem vizsgáltak...), meg Lukasz ahova csak tud, magával visz, így az intenzív osztályon is volt alkalmam beteget vizsgálni.

Az egészségügyről annyit, hogy itt is épp átalakítás folyik. Az osztály kapacitását, kábé 2/3-ára redukálták (120 műtét helyett 80 havonta). A kórház épületén nagyrészt már nincs vakolat, belülről viszonylag elfogadható. A műtő, intenzív osztály világszínvonalú, a sima kórtermek a ká-európai valóságot tükrözik. Szóval olyan, mint otthon. Ami nem tetszik, hogy iszonyat rendetlenség van az orvosi szobákban - vagy legalábbis abban, ahol én szoktam hagyni a cuccom, bár az lehet a "senki földje"... De a könyvtárban lévő rendetlenségre, ahol a reggeli megbeszélések is vannak, azt hiszem nincs mentség. Persze ez előfordul otthon is... De akkor is, na. Ez csak azt mutatja számomra, hogy nincs mindennek gazdája. Semmi sem tökéletes.

Igen, hihetetlen, de végre Szczecinbe érkeztünk. Nem volt egyszerű menet...

Kedd reggel 9 órára érkezett meg a vonatunk a szczecini főpályaudvarra - amely engem nagyon emlékeztet a debreceni Nagyállomásra (hiába no, egy kaptafa...). Rögtön utána elmentünk pénzt szerezni, mely rövidebb várakozás után sikerült is, így fejenként 200 zlotyival gazdagabban térhettünk vissza szeretett kollégiumunkba.

A nap folyamán vettünk bérletet, mostunk, és igyekeztünk kipihenni az utazás fáradalmait. Másnap pedig látogatást tettünk a kórházban...

Harmadik - és egyben utolsó - krakkói napunkon is igyekeztünk hasznosan eltölteni az időt. Mondanom sem kell, hogy csoporttal utazni egy kisebb fajta rémálom... Ezt már megtapasztalatam párszor, de a dolgok idén sem változnak. Hihetetlen mennyiségű tökölés történik, míg végre elindul a csoport... Hogy aztán a 100 méterre lévő sarki kisboltban fél óráig tartson venni 2 zsömlét meg egy joghurtot... Kész.

Szóval igyekeztem minél hamarabb lepattanni a csoporttól. Már csak azért is, mert az ő hétfői programjuk a shopping center(ek) meglátogatása volt. Egyébként a shopping center volt a legtöbbett használt szófordulatunk az utóbbi időkben, azt hiszem... Ez egyébként valamiféle kultúrális szakadék lehet, azt hiszem. Csak még azt nem tudom, pontosan hol húzódik ennek a szakadéknak a vonala... A tavalyi rigai csapatban talán csak a spanyol lányok voltak a vásárlósak, de ők sem voltak vészesek. Emlékeim szerint néha még Marianna, az ukrán lány vásárolgatott. A többiek (szlovák, görög, török, lengyel, magyar) nem különosebben. Itt szinte mindenki vásárolt, amit csak ért. Rögtön élre kívánkoznak az egyiptomi srácok, ők mást se csinálnak Szczecinben se. A portugál lányok, a brazilok szintúgy. Kátyát nem is említve (ahogy már írtam, nagyon szőke). Még Tamara, a spanyol lány is, a leginkább down to the Earth személyiség is vett ezt-azt. A csúcs viszont kétséget kizáróan Gülvan, a török lány... Varsóban vett egy hordozható DVD lejátszót, Krakkóban ezt megfejelte egy Asus EEE-vel. Meg vett hajegyenesítőt, hajszárítót, Auschwitzban egy fél könyvtárat... Szóval enyhén kész van a csaj. Krakkó után napokig senki sem látta (külön jött vissza, talán autót is bérelt), majd tegnap vagy ma hazautazott, pedig még 1-2 hét lenne a gyakorlatából. Na, ő masszívan antiszoc volt, téma lezárva.

Szóval a többiek shoppingoltak, mi pedig igyekeztünk még minél többet magunkba szívni Krakkóból. Persze hétfő volt. Minden múzeum zárva. Pedig egy krakkói hallgatót és az idegenvezetőt is megkérdeztem, hogy nincsenek-e zárva hétfőn a múzeumok. Mindeketten azt mondták, hogy nincsenek. Az útikönyv pedig írta, hogy bezárnak, és magamtól is ezt gondoltam. Nem érdemes másokban bízni.

Na nem mintha olyan nagy múzeumba járó volnék, de a Czartorisky (vagy hogyafaszombaírjaák) múzeumot mindenképp meg akarom nézni (még lehet útba ejtjük hazafele menet), már csak azért is mert itt látható - elvileg - Leonardo de Vinci Hermelines hölgy című festménye. Szóval a múzeumokat buktuk. Az útikönyv - és a kiírás szerint is - nyitva lett volna az Etnográfiai Múzeum, de azt épp felújítják július 15 - november 15 között. Persze hogy a nyár közepén ezt is.

Szóval jobbára sétálgattunk, villamosoztunk, elmentünk a Wavelbe újra, fotóztunk, megnéztük a sárkánybarlangot, visszatértünk vagy huszonötödszörre a piactérre, elmentünk Kazmierzbe. Itt ettünk a kiírás szerint feltehetően a világ legjobb pirogjából. Tényleg nagyon finom volt, elég igényes helyen voltunk és egyáltalán nem volt drága.

A piactérről még annyit, hogy ez Európa egyik legnagyobb tere (200 m * 200 m) közepén a Posztócsarnokkal, szélén a Mária templommal. És előző este is itt voltunk, találkoztunk pár spanyol zenésszel, és egy tök jó kis jam sessiont kreáltak (nyilván a lányok könnyen rávették őket). Mindenesetre ez tök nagy élmény volt. Egyébként Krakkó tele van mutatványosokkal, tűzzsonglőrökkel, utcazenészekkel... Nagyon csinálták a hangulatot. Csak egy kicsit számomra már sok is ez az óvárosi "cirkusz". Kicsit olyan, mint egy élő skanzen a város közepén. Egyébként nem rossz, csak kicsit furcsa. Kedvencem egy bácsi volt, aki különböző vastagságú fémdarabokból összehegesztett házi készítésű hangszerén játszott! Nagyon jó hangja volt!

Ezek után pedig már csak 11 óra vonatozás választott el minket attól, hogy újra Szczecinben legyünk...

Hát, mit mondjak. Szörnyű volt, na. Nehezen felfogható, megérthető dolog ez. Illetve leginkább felfoghatatlan, megérteni pedig lehetetlen. Az auschwitzi koncentrációs tábor is a Világörökség része, csak úgy mint Wieliczka. De mégis, micsoda különbség! (Például Asuchwitzba nem kellett belépőt fizetni. Most. Megfizettük már ennek az árát sokszorosan korábban... Inkább megyek sóbányába 35 zlotyiért.) Egyébként 14 év alatt elvileg tilos bemenni. Először ostobaságnak gondoltam. Utólag egyáltalán nem az.

Szóval szörnyű volt szembesülni azzal, hogy alig pár évtizede bármit meg lehetett tenni Európa polgáraival (különösen Ká-Európa polgáraival - bár velünk még most is sokmindent. Bármit talán már nem!). A nemtörődömség, az élet semmibe vétele hihetetlen mértékeket tud ölteni egy diktatúrában. Amikor egy vélt eszme milliókat képes mozgósítani. Felfoghatatlan, hogy volt képes erre a tettre Európa. A nácik mellett ugyanis az angol-francia tengely legalább annyira hibás, hogy ez így történt, na meg a szovjet testvérek is benne voltak nyakig... Mégis hihetetlen, hogy Közép-Európa teljes zsidósága gyakorlatilag eltűnt. Hogy mi lehetett az a tett vagy bűn, ami ezt okozhatta, nem tudom. Nem tudom, létezhet-e egyáltalán ilyen.

És hogy mekkora birkák, és naivak a népek... Birkák, mert a szomszéd fűszeres nem lett attól se jobb, se rosszabb ember, hogy a rádióban bemondták, hogy ne vásároljunk zsidóknál. És utána nem vásároltak tőle. Ennél már csak a zsidók voltak naivabbak, akik meg azt hitték, hogy Auschwitzba, meg a hasonló "szeretetotthonokba" ugrálókötelezni mennek. Bár igaz, annyira hihetetlennek tűnik még a mai eszemmel is ez az egész, hogy lehet én is csak egy laza nyári pikniknek véltem volna anno... Lehet annak vélte anno mindenki???

Mindenestre a barakksor elég rémisztő volt. Pláne a kiállítások odabent... Akkora kupac bőrönd, hogy reptéri alkalmazott legyen a talpán, aki azt kiszortírozza. Egy rakás szemüveg, fésű... A legdurvább azonban a levágott emberi hajak tömkelege... És annak tényleg szaga van. Mint a barakkoknak is. Tényleg gyomorforgató élmény. És mi lehetett akkor...

Felfoghatatlan és megbocsájthatatlan tett volt ez, amit Európával műveltek alig 60 éve... Szerencsére nagyot változott világ!

Mindenestre nagyon kíváncsi vagyok, tényleg milyen volt az élet egy-egy nagyvárosban, pláne zsidónegyedben a II. Világháború előtt. Akkor tényleg jobbára pár ezer főt számláló szeparált közösségek éltek, merev, általában áthatolhatatlan korlátokkal. És tényleg lehetett tudni mindenkiről mindent - azt legalábbis szinte biztosan, hogy zsidó-e vagy nem... Nem lehetett kibújni a sárga csillag alól...

A barakkok egy részében olyan országok kiállításai voltak láthatók, ahonnan embereket deportáltak Auschwitzba és más munkatáborokba. Azt kell mondjam, hogy a magyar kiállítás roppant alaposra és átgondoltra sikeredett. Sajnos a témában rendelkezünk bőségesen alapanyaggal... De tényleg nagyon rendezett, látványos, modern kiállítás készítettek. A szövegek 3 nyelven olvashatók (magyar, lengyel, angol), csomó számítógépes cucc.

Persze nyilván sikerült a zsidók üldözésében is élen jártunk (mint most a gazdasági recesszió terén...). Magyarországról deportálták a legtöbb személyt Auschwitzba - hihetetlen rövid idő alatt. Amit kicsit álságosnak találtam a magyar tárlatban, az az, hogy a munkaszolgálattal takarózott - hogy az jobb volt, mint a koncentrációs tábor. Bár egyikben sem vettem részt, de szerintem egyik kutya, másik eb. Mindkét helyen semmibe vették a "munkásokat", ha az őrök úgy gondolták, lelőtték őket... Annyiban talán igazuk van a kiállítás összeállítóinak, hogy ez mégis jóval kevesebb emberéletet követelt, és talán emberségesebb volt a lágereknél.

A kiállítás említést tesz a zsidók segítőiről is. Szegény Wallenberg, több ezer zsidónak segített, majd eltűnt - feltehetőleg szovjet hadifogságba került, és ott is halhatott meg. Nem ő volt az egyetlen - a többiek nevére sajnos nem emlékszem. Ezek mindenképpen nemes emberek! A legszörnyűbb történetek egyike pedig kétség kívül az volt, hogy a munkácsi zsidókkal romboltatták le saját zsinagógájukat... No comment.

Persze volt börtönbarakk meg kivégzőfal is. Legdurvább mind közül az állócellák voltak. Az itt raboskodók nappal dolgoztak, éjjel pedig bent álltak. A vonaton történő álló utazás után kezd fogalmam lenni arról mit jelent állni...

Auschwitzban is volt egy krematórium (Birkenauban - ez kábé 3 km-re van Auschwitztól - volt 4 is, meg az egy sokkal nagyobb és "célszerűbb" láger volt, de oda idő hiányában már nem jutottunk el), be lehetett oda is menni. A korom, a szag, ami ott uralkodik. Nemhiába, szaglásunk a legősibb érzékszervünk. Auschwitzba bele is kell szagolni. Ezt nem lehet képekből, könyvekből "megtanulni". Ezt látni, tapintani, érezni kell.

Auschwitzba mindenkinek el kell menni.

A legszörnyűbb az egészben az, hogy rögtön arra gondol az ember, hogy a világon számtalan ország van most is, ahol diktatúra van, és hasonló módon üldöznek bizonyos embereket, népcsoportokat. És mi, a nyugat megint csak nem teszünk semmit. Tisztára mint mikor az angolok leszarták a nácikat. Vagy mint '56-ban az amcsik a szovjet megszállást és vérengzést. Nem jól van ez így.

Nos, hihetetlen, de újra módómban áll frissíteni blogomat. Nagyon igyekszem ,hogy végre behozzam ezt az egy hetes lemaradást, amiben immár folyamatosan vagyok!

Szóval délután nekivágtunk a Wieliczkai Sóbányának. A napijegyünk természetesen nem volt jó erre a buszra, de szerencsére nevetségesen olcsó a tömegközlekedés, pláne hogy itt létezik a diákjegy fogalma. A sóbány viszont egyáltalán nem olcsó... 35 zlotyiba került fejenként, diákkal. Ráadásul olyan hülye a rendszer, hogy 25 zlotyi a jegy és még kellett fizetni kábé 300 zlotyit a vezetésért csoportonként (kábé 30 fő/csoport). Szóval ez elég nagy lehúzásnak tűnt előszörre... De ez ennyibe kerül, és összességében utólag korrekt árnak tűnt. Amit ez esetben is furcsálltam, hogy a helyi hallgató, aki segített nekünk csak kijött velünk busszal, és visszament. Értem én, hogy drága a belépő meg a vezetés, meg minden, de ez akkor is olyan töketlen dolog szerintem.

Mindenesetre a sóbánya csodaszép! Ráadásul tele van magyar legendákkal! Rögtön azzal indul, hogy IV. Béla lánya, Kinga hozta nászajándékul a sót a lengyeleknek, akkoriban kezdték el a só bányászását. Gyönyörű faragott szobrok mindenütt, egy teljesen sóból kifaragott templom - minden vasárnap reggel van mise is, természetesen II. János Pál szobra is megvan sóból. Persze fényképezésért 10 zlotyit még felszámoltak (volna), de amúgy is lemerült az elemem... Szóval nem készítettem képeket, de a többieké megvan. A sóbányászás egyébként kábé 10 éve megszűnt, befejezték. Azóta mi vagyunk az aranybányájuk - ezt az idegenvezető is megjegyezte...

A sóbányásztról még annyit, hogy ellenben bármely más bányászati módtól a sóbányászat talán a legegészségesebb. Nem szív be az ember szénport, se nem kap sugármérgezést. Ellenben jó levegőn van - lásd mindenféle sóbarlangok az asztmásoknak. Ráadásul a fizetséget is sóban kapja (kapta), ami a régi időkben valós fizetőeszközül is szolgált. (Itt kell megjegyeznem, hogy valószínűleg az őröknek nem kellett sose úgy átkutatni a bányászokat - kiváltképp a testnyílásokat - minden nap, mint ahogy az a dél-afrikai gyémántbányákban szokás... Csípős volna, azt hiszem.)

Este elmentünk kicsit clubbingolni, de nem különösebben volt ínyünkre a hely, szóval visszamentünk a koliba. Kellett az erő másnapra is...

Másnap ugyanis célba vettük Auschwitzot...

Krakkóba az utunk nem is indulhatott volna máshogy... A vonat tele volt. De tényleg tele. Full. Táblás ház. Mindegy na, csak eljutunk valahogy Krakkóba. 11 óra hamar elrepül... Szóval álltunk, mert valami nagyon szimpatikus cserkészcsapat lefoglalt vagy két vagont a péntek esti vonaton. Jófejek. Ilyet is kell tapasztalni. Hárman utaztunk Kátyával, mert ő már volt Varsóban - itt volt a többi cserediák, akik szintén szombat reggelre érkeztek Krakkóba. Szerencsére Poznanban (kábé 3 óra utazás után) lett két ülőhelyünk - ide leültek a lányok. Én meg a hátizsákomon csücsültem. Hát mit mondjak, sem a műanyag szemüvegtok, sem a telefon- és elemtöltő nem túl kénylemes ülőalkalmatosság... Katowicéig tartott mindez, közben már pirkadt - és egyszer cseréltünk is Ágival, ha jól emlékszem.

A lényeg, hogy kábé reggel nyolcra megérkeztünk Krakkóba, ahol találkozunk Macsekkal (biztos nem így írják, de a nevekkel hadilábon állok...), a szczecini szervezőcsapat egyik tagjával. Kis alkudozás után végül is napijegyet - pontosabban 24 órás jegyet - vettünk a helyi tömegközlekedésre, ami nagyjából behozta az árát. Elmentünk a helyi orvoskar kolijába - mondanom sem kell, hogy szczecini szállásunkhoz képest csillogott a hely -, ahol már a többiek voltak. Kábé hajnali 3-kor érkeztek Varsóból, tehát hirtelen irigylésre méltó lett a helyzetünk, hogy mi legalább az egész éjszakát vonaton tölthettük, és nem kellett nagy csomaggal keresgélni a szállásunkat az éjszaka közepén gyalogszerrel. És valóban, egész fittek voltunk, még szundítani is tudtunk a vonaton. És végre találkozhattunk a cserediákokkal!

A török lány, Güvel mellé lettünk beosztva egy szobába. Róla annyit érdemes tudni, hogy antiszoc és állati mód elkényeztetett és elkényelmesedett. Valamint, hogy Krakkó óta nem látta senki sem... Nagylány már. Találós kérdés: Vajon miért nem volt vele senki más egy szobában???

Aztán előkerültek szépen a többiek is. Ana és Rita Portugáliából. Tallita és Gui Braziliából. Ali és Adel Egyiptomból. Tamara Spanyolországból, Tatavik pedig Örményországból. Vegyes társaság, ráadásul valamelyest összeszokott, de azért igyekszünk beilleszkedni. Reggel egy krakkói orvostanhallgató lány vitt el minket a Flórián-kapuhoz, ahol aztán átadott bennünket egy idegenvezető lánynak. Ő fejenként mindössze 15 zlotyiért bemutatta Krakkót. Biztos már itt is dívik ez a hülyeség, hogy csoportot csak igazolvánnyal rendelkező idegenvezető vihet, blablabla... Mindenesetre az érdekes volt, hogy a lengyel fogadódiákok közül senki sem jött velünk. Lehet én is sajnáltam volna rá a 15 zlotyit...De aztán ez megismétlődött Wielickában is, ahova épp csak kijött velünk busszal egy srác. Mindegy, csak azért ez furcsa kicsit.

Ola (az Aleksandra becézése. Itt egyébként mindenkit becéznek. És majdnem mindenkit Ola-nak hívnak...), az idegenvezetőnk viszont tényleg mindent megmutatott, minden legendát elmesélt, és elviselte az ostoba kérdéseink áradatát is. Végigvezetett bennünket a királyok útján, voltunk Krakkó hatalmas főterén, meghallgattuk a hejnalt, benéztünk a Jagelló Egyetem reneszánsz udvarára, megcsodáltunk számtalan templomot, és megérkeztünk a Wavelbe. Ezek a lengyelek egyébként nem teljesen normális népség... Volt itt nekik egy szép városuk, komoly erődítéssel, komoly városfallal. A labancok nem robbantották fel váraikat, a török nem tépázta meg városaikat, a városfaluk épen megmaradt. Erre maguktól lebontották. Csak a Flórián kapu környéke maradt meg olyannak, amilyen volt. Bezzeg mi mit meg nem adnánk egy kis ép városfalért ebben az országban...

A Wavel viszont tényleg nagyon komoly. Egy elég meredek várhegyen áll, és a fő attrakciója kétség kívül a katedrális. Gyönyörű hatalmas templom, tele arannyal és mindenféle díszítéssel, számtalan mellékoltárral. A legérdekesebbek ezek közül a Zsigmond-oltár, és kétség kívül egy fekete feszület, ahol Szent Hedvig (vagy lengyelül Jadviga), Nagy Lajos királyunk lánya imádkozott. Hamvai is itt vannak eltemetve. A toronyban bal kezünkkel megérintettük a Zsigmond harand nyelvét (ez egyébként pár éve eltört, újat kellett önteni) - a hiedelem szerint ekkor vagy nagy szerencse éri az embert. Vagy megházasodik. Hogy lehet a kettőt egy lapon említeni??? A templom a lengyel királyok temetkezési helye, és itt van eltemetve többek között Adam Miczkiewicz és Jozef Pilsudski is.

A Wavel után Kazimierz, Krakkó zsidónegyede. Ez eredeileg egy különálló város volt, ahol Nagy Kázmér adott letelepdési jogot a zsidók számára is, de nem kizárólag zsidó lakosai voltak. Bizonyítja ezt számos katolikus temploma is. Mindenesetre tényleg van itt több zsinagóga (ma már csak egy működik...), zsidó temető, de leginkább egy csomó étterem. Mi is betértünk egybe, mert közben elég rendesen eleredt az eső.

Az ebéd után pedig irány Wielicka, a sóbánya!

Kapcsolódó linkek:

Legendák Krakkóról: http://egyszervolt.hu/napocska/cimbora/eur05.htm

Krakkóban készült fényképeim: http://picasaweb.google.com/lanczilevente/Krakk (itt ajánlom a diavetítés módot)

Nos, pár napos lemaradásban vagyok, és ez csak fokozódik... Még a krakkói élménybeszámolóm is hibádzik, pedig már Gdanskot is megjártuk. Szóval össze kell szednem magam! Tehát csapjunk a lovak közé!

Berlinből egy rövid szczecini átszállással jutottunk el Krakkóba. Szczecinbe érkezésünkkor Izabela és Pawel várt minket az állomáson, ők egy nagyon kedves pár, szintén orvostanhallgatók mind a ketten. Hazahoztak a szállásunkra... Hát mit mondjak? Nem a grand hotel... Kicsit szutykos, főleg a wc... De legalább egy szobába kerültünk Ágival. És van net is (már amikor működik... most igen!).

Egy apró welcome-partyt is rittyentettek nekünk, csatlakozott hozzánk a cserediákok egyetlen Szczecinben lévő képviselője is, Kátya (vagy Katja, vagy Kátyja, vagy Katyja, vagy mittoéménhogyírjákeztlatinbetűvel). Róla elég annyit tudni, hogy szőke. Nagyon. mindenestre Pawelnek nagyon bejött az Unicum (alig maradt valami az üveg alján), meg sütöttünk virslit és volt pár sörünk is...

Másnap egy rapid vársonézésre vitt el bennünket Iza - tényleg rapid volt, mert szinte semmire sem emlékszem... Vettem lengyel sim kártyát a telefonba, meg felmentünk egy magas szálló tetején lévő kávézóba (tisztára mint Rigában), ahonnan beláthattuk az egész várost. És nagy nehézségek árán sikerült megtanulnom a "köszönöm" kifejezést lengyelül. Estére már nem is maradt más dolgunk, mint hogy felszálljunk a Krakkóba induló vonatra! De az egy másik történet...

Nagyon hamar elröpült az a 4 nap, amit Berlinben töltöttünk el. De végül is nem nyaralni jöttünk, hanem cseregyakorlatra! Edina kiderítette, hogy mikor és honnan mennek vonatok Szczecinbe. Úgy döntöttünk, hogy ráérünk délután utazni, a 14.30-kor induló vonatot néztük ki magunknak. Még a szállásunk közelébe terveztünk sétát a nap hátralévő részére.

Így a két sarokra lévő temetőt (Dorotheenstadtischer Friedhof) néztük meg. Itt nyugszik többek között Bertolt Brecht, Heinrich Mann, és a pár éve még államfőként dolgozó Johannes Rau is. Ennek tőszomszédságában pedig az a ház található, ahol egy ideig alkotott Bertolt Brecht. Utána még sétáltunk a körényéken, amikor Ági egy végzetes táblát pillantott meg: Medizinhistorisches Museum 700 meter. Szóval a végzet megint eltalált, utólért. Majdnem elkésett, mert épp azt tervezgettük, hogy lassan vissza kéne menni a koliba, hogy még találkozzunk Edinával. Nos, ez a találka elmaradt. De egy élménnyel gazdagabbak lettünk! :)

A Charité nevű kórház múzeumába toppantunk be tehát. A Charitéről azt kell tudni, hogy 1710-ben alapították az éppen regnál pestis járvány elszenvedőinek részére. Az idők közben változtak, a név, és a kórház nem. Hatalmas campus (sőt, campusok) épült ki, sokkal nagyobb épületekkel, mint a mi klinikánk (nyilván nagyobb városról is van szó). Meg húztak fel ide egy kábé 20 emeletes gyönyörű NDK-s csodát is, szóval a 300 év alatt megért egyet, s mást a kórház.

A campus egyik épületében rendezték be az orvostörténeti múzeumot. 3 szinten 3 különböző kiállítást tekintettünk meg. Az első szinten időszaki kiállítás van - most a szexualitás, szexuálpszichológia témájában volt itt egy kiállítás. Nem volt túl látványos, de gyakorlatilag az egész kiállítás anyagát el lehetett hozni, amit meg is tettünk (ha korábban vesszük észre, nem töltöttünk volna el ott annyi időt). A következő szinten kórháztörténeti és pathológiai kiállítást láthattunk. A pathológiai kiállítás gyakorlatilag olyan volt, mint Edinburghban, formalinos preparátumok rövid magyarázattal. És meglehetősen nagy mennyiségben. Volt itt "szövettani laboratórium" is berendezve. A metszetkészítés és dokumentálás lépéseit is bemutatták. Ilyet legalább a gyakorlatban jó lenne, ha használnának otthon (bár lehet ezt teszik, de akkor jól teszik. És ha így van, akkor használják fel az oktatásban is!).

A legfelső szinten pedig szó volt az orvostudomány árnyoldalairól is: a náci emberkísérletkeről. Valamint az utóbbi 3 évszázad jellemző pácienseivel is találkozhattunk. Volt itt többek között lányanya a XVIII. századból, háborús sebesült az I. Világháborúból, májátültetés napjainkból... Nagyon érdekes és igényesen berendezett kiállítás volt. Bár szinte csak végigrohantuk (kábé 2,5-3 órát töltöttünk bent). Ide kellett volna eljönni Potsdam helyett...

Harmadik Berlinben töltött napunkon Potsdamot vettük célba. Mindenki, akit csak kérdeztünk Berlinről, hogy mit érdemes itt megnézni, Potsdamot említették az egyik első helyen. Nos, ha engem bárki megkérdez, hogy 4 Berlinben töltött napba belezsúfolja-e Potsdamot határozott választ adok neki: NE!

Természetesen biztos a mi hibánk, hogy nem tartottuk lenyűgözőnek a dolgot. De mindenképp fontos megemlíteni, hogy megérkezésünk után (kábé 1 óra az út a központból) igen hamar eleredt az eső, ami kisebb-nagyobb kihagyásokkal kitartott egészen estig. A hatalmas parkokban így nem volt hatalmas élmény sétafikálni, pedig azok tényleg nagyon szépek voltak. A kastélyokban pedig eléggé lehúzás-jellege volt a belépőknek. A harmadik ok, hogy szereztünk egy prospektust Potsdamról, és azt próbáltuk követni.  Ez épp csak a legfontosabb részeket hagyta ki... És már azóta is számtalanszor bebizonyosodott, hogy az Útikönyv (meg a saját megérzés és elgondolás) über alles!!! Másnak ugyanis nem érdemes hinni... Valamint jópár kastély renoválás alatt állt, ami szintén nem emelte az esztétikai élményt, és ráadásul még azt sem mondhattuk, hogy jó-jó, nem fizettünk belépőt, de legalább kívülről megcsodáltuk...

Szóval Potsdam nem jött be. Visszafele úton én még szívesen kiszálltam volna az Olimpiai Stadionnál, legalább azt megnézni, de Áginak meg nem volt kedve hozzá... Meg esett is továbbra is. Szóval egy napot gyakorlatilag elvesztegettünk... Van ez így olykor.

No, végre sikerült ismét hozzáférnem a világhálóhoz, így folytathatom élménybeszámolómat. Továbbra is várom a visszajelzéseket, kommenteket!

A Checkpoint Charlie után megtettük első igazi kirándulásunkat Nyugatra. Persze már korábban is átléptük a fal képzeletbeli vonalát (pölö Reichstag, vagy maga az emlékmű a falnál), de a sűrűjébe nem vetettük bele magunkat. Elérkezett ez az idő is!

A Vilmos Császár Emléktemplomnál kezdtük. Mint  minden, ez is különleges hely Berlinben. Természetesen azért is, mert a háború után nem sok maradt belőle... Aztán helyrepofoztak rajta ezt-azt, jobban mondva a romjain felhúztak egy teljesen új templomot. Természetesen bámészkodtunk a bazársoron is, de az igazi kultúrsokk csak ezután következett...

Az utikönyvünk rendkívül részletes, természetesen a vásárlásról sem feledkezik meg, így elsők között említette meg a KaDeWe-t. Ez a Kaufhalle des Westens-nek (a Nyugat Bevásárlóközpontja) a rövidítése. És tényleg. Ez egy bazi nagy bevásárlóközpont, nem a nálunk megszokott pláza stílusban, hogy egymás mellett üzletek állnak szép sorban, hanem ömlesztve, mindenütt. A sokkhatást nyilván fokozta, hogy a földszinten (volt vagy 6-7 szint legalább) rögtön a luxuscikkek - parfümök, karórák, ékszerek - fogadtak. Na, ez tényleg nyugat volt. Túl sokáig nem is bírtunk bent lenni...

Úgyhogy inkább úgy döntöttünk, mivel amúgy is vettünk napijegyet, mely használható mindenféle tömegközlekedési eszközön, utazgatunk egy sort. Így látogattunk el a Potsdamer Platzra, ahol 20 éve még a fal állt. Most hatalmas irodaházak vannak itt. Akárhogy is, Berlin helyzete a fal leomlása után kivételes lett, hiszen rengeteg szabad belvárosi telke van még mindig... Úgy tűnik jól sáfárkodnak ezzel a német sógorok!

Utána elugrottunk az egy megállónyira lévő Anhalter Pályaudvarhoz. Erről talán azt érdemes tudni, hogy innen deportálták a berlini zsidóság jelentős hányadát. Meg esetleg azt, hogy szétbombázták a háborúban, és vonat már 50 éve a környéken sem járt. Az ilyen dolgok hihetetlen sokkolóak...

Még mindig tartott a nap - és a napijegyünk - szóval ismét becéloztuk nyugatot, a Charlottenburg Kastélyt. Ez valami német császárnének épített gyönyörű kastély (a pontos történetre most nem emlékszem). Már kábé este 9 körül értünk oda. Nyilván a kastély már nem volt nyitva - illetve valami barokk vacsorát tartottak bent turistáknak, de nem nekünk... -, de a kastélypark igen. Körülbelül 1/10-ét láttuk csak, de az is gyönyörű volt! Két nyilvánvaló ok miatt nem néztük meg alaposabban a parkot:

1. sötét volt
2. mindkettőnknek nagyon kellett pisilni, körülbelül az Alexanderplatz (kábé délután 1 óra) óta... :) Tudom, ez elég bagatell ok, és nem tudom, miért nem mentünk el a Haus am Checkpoint Charlieban, de ez már mindegy is.

Persze a parkban már zárva volt a wc (nyilván minden nyilvános wc fizetős Berlinben, még a bevásárlóközpontokban is az volt...), de végül csak találtunk egy éjjel-nappali automata wc-t, így ketten pisilhettünk egy áráért! Ez volt a nap legnagyobb akciója a városban, azt hiszem... Utána már vígan söröztünk is egyet a közeli parkban! És sétálgattunk kis nyugat-berlini utcácskákon, ami tök érdekes volt. Találtunk egy díszes utcai kutat (ekkor még nem is sejthettük, hogy hasonlóval tele van Szczecin és Krakkó is), és szerencsésen hazaértünk a szállásunkra.

Mivel a német fővárosban nem sikerült számítógéphez jutnom, így Szczecinből próbálom meg behozni a lemaradást. A technika ördöge természetesen a képfeltöltőbe bújt, de ami késik nem múlik, igyeksezm képeket is feltölteni idővel. Folytassuk tehát második napunkkal Berlinből!

Esti sétánk után nappal már a tömegközlekedésre (is) bíztuk magunkat. Persze gyalogoltunk is eleget :) Először a szállsunk közelében lévő Nordbanhofra mentünk, ahol még áll a Berlini fal, eredei "épségében". Hát furcsa volt. Meg magas. Meg rémisztő, felfoghatatlan.

Aztán elmentünk a Nikolaiviertelbe, megnéztük a Rotes Rathaust, meg a régi városházát is. Aztán irány az Alexanderplatz! Ekkora hülyeséget is csak a kommunisták voltak képesek csinálni: tévétornyot állítottak a város közepére! Megnéztük a világórát is - ez már tökre tetszett korábban is, amikor képeket láttam róla. Ezzel gyakorlatilag véget is ért Edina idegenvezetése - ideiglenesen - mert órára kellett mennie. Mi azért jól elvoltunk, sétáltunk, nézelődtünk, mint minden jófajta turista. Benéztünk egy hatalmas üzletbe - talán nem kellett volna... Mindenesetre voltak árak...

Aztán elmetróztunk a Checkpoint Charlie-ig. Ez volt az USA leghíresebb ellenőrzőpontja Kelet-Nyugat határán. Itt hoztak létre egy múzeumot még a '60-as években, ez a Haus am Checkpoint Charlie. A belépő meglehetősen borsos árú volt (7,5 € diákkal!), de ezt csak nem hagyhattuk ki. Bent aztán volt minden, ami a hidegháborúban kellett...

Később folytatom...

Fotók megtalálhatók az alábbi linken, és majd igyekszem beágyazni is párat a szövegbe:

http://picasaweb.google.hu/lanczilevente

Az egész a vasutassztrájkkal kezdődött... Szerencsére a nyomdás kocsi felvitt Budapestre, így végül is nem volt semmi gond, leszámítva az esőt - meg azt hogy kettőnknek összesen egy esőkabátja van :) A becsekkolásnál persze iszonyat tömeg volt, faltól falig ért a sor. Fapados volt, na. Sikerrel be is pofátlankodott elénk egy NDK úszónő (nő?) - 2 méter magas, szőke, vállas, disznóképű - a magyar családjával együtt (a pasija kábé két fejjel volt alacsonyabb nála). Aztán persze volt 2-2 kg túlsúlyunk, amit a pultos kiscsaj ki akart velünk fizettetni (10 €/kg - aranyár, na, be is kaphatják), szóval pakolásztunk is egy sort. Mondjuk így is-úgy is fel ment minden a gépre, szóval ezt nem fogom fel, hogy miért kell ekkora feneket keríteni neki... Így lett vagy 6 kézipoggyászunk, de ez már nem érdekelt senkit se.

Persze a gépünk késett, meg a forgalom miatt nem engedték felszállni se vagy fél óráig... A repülés örömei! A lényeg, hogy végül megérkeztünk Berlinbe!

Berlinben kicsit felhős idő várt bennünket, kábé 20-22 fok, szóval kellemes volt nagyon. Sikerült is az S-Bahnnal bejutni a központba, ahol végre találkozhattunk Edinával! Edina rengeteget segített nekünk: ő intézte el az olcsó szállást (50€ 2 főnek 3 éjszakára) és profi idegenvezetőként mutatta meg nekünk Berlin nevezetességeit. Már egy éve Berlinben él, ott tanul. Tud élni a lehetőségeivel. Mikor megérkeztünk a koliba, ki is számltuk, hogy igazából nem kerül sokkal többe, mintha mondjuk Budapesten tanulna. Csak ugyebár keveseknek fordul meg a fejében, hogy külföldön tanuljon. Pedig ég és föld... Edina elmondása alapján ugyanis az oktatók oktatnak és mindemellett konstruktívak. Meghallgatjak a hallgatói igényeket (sőt, azzal kezdik a szemesztert), önálló munkára ösztönzik a hallgatókat (kiselőadás, házidolgozat, stb.). A hallgatók pedig bejárnak. Egyszerű ez, mint az egyszeregy!

A szállásunk korrekt volt, pláne ezért a pénzért. A koli eléggé leharcolt volt, de látszott rajta, hogy mindenre nagyon odafigyelnek, így tiszta és gondozott volt. És mindezek mellett meglehetősen központi helyen volt. Edina elmondása szerint elég komoly felvételi eljáráson kell átverekednie magát annak, aki abban a koliban kíván lakni. Nyilván mindezek azért vannak, mert ez egy egyházi (evangélikus) fenntartású kollégium. Szigorú házirend van - legalább is a takarítást illetően. Ki-be járkálni lehet bármikor. És megadja az alaphangulatot, hogy közvetlenül egy templom szomszédságában van a koli (gyakorlatilag egybe épültek). Leginkább ahhoz a grazi kolihoz tundám hasonlítani, ahol Péter is lakott, és én meglátogattam pár napra (az katolikus koli volt, ha jól emlékszem).

A lepakolás után Edina főzött nekünk vacsit, majd nekiindultunk felfedezni a várost. Hihetetlen módon tetszett a város. Ez egy metropolisz tele biciklisekkel! Tényleg azt éreztem, hogy a világ közepén vagyok! A legjobb, hogy a főbb nevezetességek gyalogosan is elérhetők voltak (helyesebben Kelet-Berlin főbb nevezetességei) a koliból. Sétáltunk az Unter den Linden-en, megnéztük a Humboldt Egyetem főépületét és könyvtárát, fényképezkedtünk a Brandenburgi kapunál, megnéztük a zsidók emlékművét, felmentünk a Reichstag kupolájába... Óriási volt! Még a magyar nagykövettel is összefutottunk! A nagykövetség egyébként az Unter den Linden-en van, a Brandenburgi kapu tövében. Szóval jó helyen.

A város tele van biciklisekkel, azt hiszem, Berlin Európa Pekingje :) Az S-Bahnon és az U-Bahnon is lehet kerékpárt szállítani, és ennek következtében nem is láttam sehol sem dugót a városban. Bár lehet reggel 8 körül is szét kellett volna néznem...

Este meg megittunk egy kis berlini sört, és volt vagy fél 2 mire ágyba kerültünk. Szóval jól aludtunk.

Nyilván minden kedves olvasóban felmerül a kérdés, hogy miért is pont így nevezik ezt a blogot, ahogy. Önmagában nem túl hízelgő név, semmiképp sem nevezhető öntömjénezőnek. Leginkább talán hivalkodónak nevezném.
Először Bakó nevezett Britt-nek (két tével, természetesen, hiszen ő is csak szimplán Bunkó Bakó), vélhetően a sapkám miatt. Aztán ez úgy rajtam maradt. Persze Bakó rögtön hozzátette, hogy bunkó - szóval gyakorlatilag ennyi.
Aztán ezt lehet sokféle módon rövidíteni. Például BBB-nek, vagy ahogy a cím is mutatja: bunkóbb-nak. haha

Ennyi.

Nos, mivel a fejemben információtolulás van (a merevlemezen nincs több szabad hely), Ági meg még alszik - a tegnapi nap elég sokat kivett belőle: koszorúslánykodás, fotózás, mosoly (mondjuk ez nem volt nehéz, mert belülről jött), küzdelem a csokorért (asszem erről még lesz szó...), tánci-tánci, meg persze néhány pohár bor, bayley's vagyhogyafaszombaírják (bélíz, érted, na), jéger (egy a koszorúslányruhán... khm, ez én voltam) után ez természetes.

Szóval ha a valós valóság épp nem ér rá, rámozdulok a virtuálisra.
Felpörögtek az események, péntek óta hatod éves vagyok, az utóbbi három napon két öcsémnek meg Áginak volt szülinapja, plusz egy esküvő, meg volt itt pár cserehallgató is... Az eskövű full extra volt, bejött rendesen, bár továbbra is fenntartom azt az állításomat, hogy ez a polgári szertartás egy kommunista csökevény. Műmájer dolog, amikor 20 perc alatt ismerteti az ifjú párt felületesen sem ismerő hivatalnok a jó házasság kézikönyvének zanzásított kiadását (eredeti kiadás kábé ilyen lehetett: "Házassági tanácsadó kézikönyv" 1971. kiadta a Medicina, vagy a Magvető...). Akárhogy is nézzük, ez egy szimpla jogi procedúra, se több, se kevesebb. Az emelkedettnek tűnő gagyi szöveg felolvasása helyett inkább azt ismertetnék, hogy ezennel jogosultak vagytok kedvezményes lakáshitelre XYZ banknál, meg ha legalább papíron bevállaltok pár gyereket, akkor szocpolra is. A jog erről szól, nem felebaráti jókívánságokról.
Az ének és a zongoraszó meg a szavalat viszont nem volt rossz. Csak kicsit személytelennek éreztem - legalábbis nincs tudomásom róla, hogy szoros baráti/családi kötelék fűzte volna a "polgári szertartáson" részt vevő művészeket az ifjú párhoz. Voltam én olyan esküvőn már, ahol a templomban a menyasszony unokatestvére szavalt - ég és föld, na. Nem bántásként, vagy fikázásként írom, és nagyon kérem, ne is vegye senki se annak. Ez csak egy kívülálló személyes véleménye. A lényeg pedig, hogy minden úgy történjen, ahogy az ifjú pár szeretné! Tegnap (és bármikor máskor is) remélem így történt! Sok boldogságot még egyszer Marcsinak és Sanyának! Ja és kösz a meghívást, nagyon jól éreztem magamat! A lagzi helyszíne lenyűgöző volt, a zenekar egy nótát nem játszott kétszer, a vőfély mindig mondott valami kacagtatót, az étel nagyon finom volt, a sör meg jó hideg :). Volt mit letáncolni!
Előbb-utóbb rajtunk a sor (lásd elkapott menyasszonyi csokor pár sorral feljebb)! De tudjátok: figyelek, elemzek, tervezek. A "polgári szertartás" pedig nem lesz nyilvános. Odamegyünk, kimondjuk, aláírjuk, koccintunk. 20 perc. A sablonszöveget meghagyjuk a következő párnak.

Felébredt Ági. Most megyek. Még lehet rakok be pár képet.

Jól látjátok, ez itt az én blogom. Meg mindenkié, aki olvassa!

Most persze ide írnom kéne, hogy miért, hogyan, minek, kinek... Erről röviden:

már korábban is előfrodult velem, hogy hosszabbra sikerült utazásaim során naplót vezettem (persze az is úgy indult, hogy a bevétel-kiadás egyenlegeimet egy kis könyvecskében vezettem, aztán nem akartam, hogy rengeteg üres oldal maradjon benne, meg rá is értem, meg ha épp nem volt kivel beszélgetni - tudom, antiszoc vagyok -, legalább magam számára rendeztem a gondolataimat). Így történt ez Cardiffban, majd Edinburghban, kevésbé Rigában, na és gyakorlatilag sehogyse máshol, pláne itthon. Lehet ez a blog is kábé 2 poszot ér majd meg... Csak rajtam múlik - it's up to me! hehe
Ja, és a miérthez egy fontos adalék. Mert Sanyi kifejezetten kérte, hogy ha idén is hosszabb időt töltünk távol, akkor ugye írok útinaplót. Lehet ilyenre nemet mondani??? Természetesen nem lehet... Szóval Sanyi, listen to me: hallelujah, itten van az útnapló. Meg egy kicsit több is.

A miértről még annyit (nem szoktam sose ömlengeni, meg bonyolult körmondatokba bonyolódni, ismertek, na), hogy korábban már többször eljátszottam a gondoloattal, hogy blogolni kéne, mert az jó, modern, szép, meg már a miniszterelnöknek is van - szóval akkor nekem miért ne??? És belegondolva az útinaplókba, volt azért a kézell írott dolgok mellett levente_in_wales@yahoo.co.uk, meg Edinburghból küldött e-mailek, meg Rigából íródott egész humorosra sikeredett giga-élménybeszámoló reggeli viszkivel meg 17 fokos Balti-tengerrel (asszem az volt életem egyik legjobban sikerült irománya, pedig azért már volt néhány).

Szóval ezért.

Meg mert szép, modern, lehet képeket meg videókat berakni, kommentelni, és rögtön olvashatják a barátaim, bárhol is legyek én, vagy ők! Ezennel átnyújtom nektek az életem! (Khm, ez egy kicsit fellengtősnek tűnik, meg dobálózok itt nagy szavakkal, de hátha ezért majd kitesznek az index címlapjára, hehe.)

Azt nem ígérem, hogy itt naponta  többször lehengerlő posztokkal bombázom a világhálót, de azért majd igyekszem up-to-date lenni. A manapság remélem ezzel nem lehet gond, a világ bármely pontján is legyen az ember! Célom nem a látogatottság egekbe emelése, hanem a tájékoztatás, meg a szórakoztatás (ennyi erővel akár közszolgálati tévé is lehetnék... bár ha jobban belegondolok végül is gyermekem, a Medikus Lap is közszolgálat. Bár nem tévé).

Elég a szófosásból, csapjunk a lovak közé!