Nos, gyakorlatilag végéhez ért szczecini cseregyakorlatunk - bár még két éjszakát itt töltünk, valamint egyet vonaton. Ahogyan az lenni szokott az ilyen gyakorlatokkal, kicsit felemásra sikeredett... Nyilván ez elsőroban rajtunk is múlott, mindenesetre vegyes érzésekkel hagyjuk majd itt ezt a várost, ezt az országot. Jó lesz hazamenni, na.
Hogy mik ezek a vegyes érzések (érzelemek) és miért alakultak ki? Erre lehet számtalan választ adni!
- a lengyel nyelv ismeretének meglehetősen hiányos volta. Gyakorlatilag csak köszönni és megköszönni tudunk lengyelül. Ilyen nyelvtudással nyilván nehéz boldogulni a kórházban és a mindennapokban is. A kórházban azért általában segítségünkre vannak az orvosok - ki többet, ki kevesebbet segít. A mindennapokban pedig a lengyel hallgatók. Ők tényleg rengeteget segítenek, szerveznek. Ilyen téren teljesen más, mint Rigában. Azt azért nem jelenteném ki egyértelműen, hogy jobb - mert így utólag annak az volt a szépsége, hogy mindent magunknak csináltunk, szerveztünk, és talán sokkal inkább magunkénak éreztük. Mindenesetre nagyon igyekeznek, és van pár hallgató, aki tényleg nagyon odaadó és profi módon teszi a dolgát.
- a kórházi hozzálásunk. Hiperaktívnak azért nem nevezném magamat... De nyilván, ha nem látom értelmét, hogy ott dekkoljak naphosszat, akkor lelépek a kórházból. Ha nincs érdekes műtét, nincs aki magyarázzon, a szárnyai alá vegyen - az egyetlen ilyen Lukasz -, akkor nem szaggatom magam. Inkább mászkálok a városban, vagy csak visszajövök a koliba. Remélem azért a certificate-t aláírják...
- permanens pénzihány. Napjaink folyamatos számolgatásból állnak. Az e heti 100 zlotyikhoz is egy komolyabb könyörgés után sikerült hozzájutnunk végre. Akárhogy is, nem vet fel minket a pénz. A heti 100 zloty jól jött nagyon. Nélkülöznünk persze nem kellett, de szerintem sikerült pár kilót leadnom :). Csak minden egyes vásárláskor felmerült a kérdés, hogy mi az amit megengedhetünk magunknak. Nyilván, mikor a magyar estet rendeztük igyekeztünk megfelelő mennyiség és minőségű dolgokat venni. Valamint magunk számára se teszkógazdaságos termékeket veszünk azért. Nyilván ebből származott pár vitánk Ágival. Valahol meg kell húzni a határt - és a nadrágszíjat...
Igyekszünk pár szuvenírt is beszerezni, meg én szoros barátságot kívánok kötni a lengyel sörökkel... :)
Olykor kicsit csórónak érzem magam - nem mintha zavarna. Krakkóban éreztem azt, hogy mindenki, még a lengyel hallgatók is bevásároltak a shopping centerben - ahol mi a wc-ben töltöttük a legtöbb időt, ja meg volt egy frankó kis angol könyvesbolt is -, ahol képesek voltak egy teljes napot eltölteni. Mi inkább ez idő alatt sétáltunk az óvárosban és pirogot ettünk. Az ilyesmikre nem sajnálom a pénzt. De hogy vegyek egy vacak pólót 2-3-4-... ezer forint értékben... Hát kösz, nem. Ráadásul a nemzetközi bolthálózatok (pölö New Yorker) céduláin szerepel az ár forintban is, ami kedvezőbb, mint a zlotyi átszámítva. Szóval még meg se érné! - bizonytalanság a hazautat illetően. Ezt nagyon nehezen tudtuk csak eldönteni. Nyilván az lett volna a legjobb, ha erre a hétvégére szerveznek nekünk egy komplett Varsó-Krakkó kiruccanást, de ezen már túl vagyunk. Mármint Krakkón. Varsót valahogy be akartuk szuszakolni, de egyszerűen nem megy - legalábbis a józan ész szabályai szerint. Szombaton Poznanba megyünk a csoporttal - illetve csak egy részével. Onnan szombat éjjel Krakkóba - reggel fél nyolcra érkezünk. Remélem akad majd hely számunkra és a bőröndjeink számára a vonaton. Vasárnap délután pedig az Orangeways buszjáratával Budapestre indulunk. Remélem nem lesz semmi gond, és simán megy majd a buszozás. Először a vonatban gondolkodtunk, de ez kábé fel annyiba kerül. Remélem nem lesz gond. És itt egy esély arra, hogy végre megnézzük a Czartorisky (vagy hogyírják) Múzeumot a Hermelines hölggyel. Esetelg még a gyógyszerészeti múzeumra is marad idő.
- az idő. Az idő mindig kevés. S néha mégis szörnyen lassan múlik. Nehéz kontrollálni. Pláne, ha másokhoz is alkalmazkodni kell. Márpedig kell. Mindig.
És néha csak elfolyik. Pláne ha elszáll egy oldalnyi szöveg, amit írtam... És ez roppant bosszantó tud lenni. Szóval néha nehéz az idővel bánni.
A másik, hogy mi a júliusi és az augusztusi csoporthoz is tartoztunk. Tehát nem tartoztunk sehová sem... Először úgy gondoltam, hogy a júliusi csoporttal lesz nehezebb dolgunk, hiszen egy kialakult társaságba nehéz bekerülni. Nem volt nehéz, egyáltalán. Sokkal több erőfeszítés kell egy csoport kialakításához. Ez történik épp most, augusztusban. Mi csak a kezdeti lépéseknél vagyunk itt, a végkifejletet nem láthatjuk. Ezt most így sikerült összehozni.
És az idő minidg magával hordoz egy másik problémát is... - a hely. A koli önmagában nem rossz. Kívülről szépen fel van újítva, belülről meg elmegy. Persze a mocsokért elsősorban a lakók a felelősek. Meg azok, akik értelmetlenül terveztek ezt-azt... Na jó, gyakrabban is takaríthatnának, de elviselhető. Semmi gond nem volt a hellyel, amíg a júliusi csoport volt itt. Egy folyosón voltunk, bár a konyha egy szinttel feljebb van, ami érzésem szerint kihatással volt a társadalmi életre is - de azt úgyis a koli melletti padon intéztük többnyire.
Ám az augusztusi csoport - vélhetően a koliban zajló karbantartási munkálatok miatt - a szomszédos épületben kapott helyet. Csak 20 méterre van, de mi itt vagyunk, ők meg ott. Persze átmehetünk bármikor, de ahhoz például fel kell állni a géptől... Felajánlották, hogy költözzünk át, de nem láttuk értelmét erre a pár napra összecuccolni, hogy egy kisebb és hűtő nélküli szobába menjünk. Mardtunk. Lehet hiba volt. Lehet annyira nem. Túl vagyunk rajta. Azt kell mondjam elkényelmesedtünk.
