Szczecinbe érkezésünk egyben azt is jelentette, hogy végre megkezdhettük kórházi gyakorlatunkat is. Ági a koli szomszédságában lévő kórház urológiáján végzi gyakorlatát, míg én a körülbelül fél óra buszozás+gyaloglás távolságra lévő másik kórház idegsebészetén. A kisebb-nagyobb kezdeti nehézségek, a beilleszkedési problémák és a lengyel nyelv ismeretének teljes hiánya mellett szerintem egész jól elboldogulunk.
Szerencsére ezek műtétes szakmák, minek köszönhetően részt vehetünk a beavatkozásokon, és nem szükséges a betegeket nekünk kikérdezni - ezt úgyse tudnánk... Ellenben a nyári szabadságolás során még jól is jön néhány segítő kéz a műtőben! A doktorok általában egész jól beszélnek angolul. Épp tegnap ecseteltem Áginak, hogy a mi osztályunkon jellemzően az az egy orvos nem beszél idegen nyelvet, aki életkoránál, illetve tudományos pályájánál fogva nem volt rákényszerülve. Értsd kábé 50 éves és nem is professzor. A középgeneráció tagjai, a 35-45 év körüli dokik (kettő van belőlük az osztályon) már a tengeren túlon tanulták a szakmát - vagy legalábbis egy részét, kiválóan beszélnek angolul és PhD-juk is van. Ők viszik igazából a legtöbb műtétet. A professzor természetesen jól beszél angolul (kicist magyarul is), meg hát nem véletlenül ő a főnök. Neki a jobbkeze egy szintén 50-es doki, ő úgy egyébként a mindenes, és ő viszi a legtöbb spéci operációt is, ő a tanulmányi felelős is. És van a legfiatalabb orvos, Lukasz, ő épp szakvizsga előtt áll. Németül perfekt, angolul kicsit gyengébb (a némethez képest... szóval abból is perfekt!). Elmondása szerint heti 100 órát tölt az osztályon, ami meglehetősen sok, de abszolút hihetőnek tűnik. Heti két ügyelet (az ügyeleti rendszer olyan mint nálunk: hivatalosan az ügyelet utáni nap szabad, de azért még ezt-azt elvégez ilyenkor is az ember, és már lehet délben haza is megy...) + a többi napon kábé 10 óra bentléttel ez nagyjából teljesíthető is. Ő foglalkozik legtöbbet velem, és bizton állíthatom, meglátszik a heti 100 óra... Meglehetősen stabil és biztos tudással rendelkezik. És ki is fejtette, hogy szereti ezt csinálni, és bent kell lenni, hogy megtanulja a szakmát. Ezt nem lehet könyvből. Élő, hús-vér esetek nincsenek a tankönyvekben...
Szóval úgy gondolom, jó helyre kerültem. Bár néha elfogott az az érzés, hogy senki sem foglalkozik velem - és valóban, itt is meglehetősen elfoglaltak az orvosok. Azonban amikor kicsit is érdeklődő voltam, mindig készséggel rendelkezésre álltak. És nem csak műtéteken veszek részt, hanem votlam már angiogáráfián és CT-n is (na persze nem engem vizsgáltak...), meg Lukasz ahova csak tud, magával visz, így az intenzív osztályon is volt alkalmam beteget vizsgálni.
Az egészségügyről annyit, hogy itt is épp átalakítás folyik. Az osztály kapacitását, kábé 2/3-ára redukálták (120 műtét helyett 80 havonta). A kórház épületén nagyrészt már nincs vakolat, belülről viszonylag elfogadható. A műtő, intenzív osztály világszínvonalú, a sima kórtermek a ká-európai valóságot tükrözik. Szóval olyan, mint otthon. Ami nem tetszik, hogy iszonyat rendetlenség van az orvosi szobákban - vagy legalábbis abban, ahol én szoktam hagyni a cuccom, bár az lehet a "senki földje"... De a könyvtárban lévő rendetlenségre, ahol a reggeli megbeszélések is vannak, azt hiszem nincs mentség. Persze ez előfordul otthon is... De akkor is, na. Ez csak azt mutatja számomra, hogy nincs mindennek gazdája. Semmi sem tökéletes.
